A történelem évtizedek, évszázadok múlva is ismert alakjai ritkán kerülnek étrendjükkel a tankönyvekbe. De persze ők is ugyanúgy éltek, éreztek, ettek, mint bárki más. Petőfi Sándor esetében nemcsak kortársak visszaemlékezéseiből, hanem műveiből is tudható, mit fogyasztott szívesen az egyik legismertebb magyar költő.
A Mindmegette és a Cultura szerzői a reggelitől a vacsoráig sorra vették Petőfi Sándor kedvenc ételeit.
Petőfi Sándor kedvenc ételei
- fokhagymás kolbász
- töltött tojás
- gulyásleves
- pecsenye
- túrós tészta
- galuska
- kukoricagombóc
- rostélyos
- paprikás csirke
- éticsiga
Petőfi és az ételek – tudtad-e?
A székelykáposztát Petőfi Sándor nevezte el barátjáról, Székely József ügyvédről, aki kitalálta az ételt.
Minek nevezzelek? című verse után terjedt el a Petőfi-leves kifejezés a „mindent bele” típusú levesre, amibe beletesznek mindenféle hozzávalót, ami éppen otthon megtalálható (netán az előző napi főzésből még maradt).
A „Petőfi-módra” elkészítés mára igencsak sokmindent jelenthez. Utalhat például arra, hogy a zöldséggel, paprikával ízesített lében megpárolt húst a zöldséges raguval befedik, és pirított burgonyával tálalják.
A DPG Recepttár könyvsorozat Hírességek és híres ételek című gyűjteménye ismer Petőfi-rostélyost, Petőfi-szeletet, de szerepel benne sertésszelet Petőfi-módra, tojáslepény Petőfi-módra is, illetve szűzérmék, ahogy Petőfi szerette.
Petőfi Sándor leghíresebb versei evésről, ivásról… főleg ivásról
Bár március 15. ikonikus alakja, a Nemzeti dal szerzője igen sokáig éhezett, alkoholt pedig ritkán fogyasztott, költeményeiben időnként azért szóba kerül evés, ivás. Utóbbi téma azzal együtt is különösen fontos az életében, hogy gyomra – vélhetően a koplalás eredményeként – nem nagyon bírta az alkoholt. Hiszen Petőfi Sándor első nyomtatásban megjelent műve (A borozó) éppen egy bordal volt.
Petőfi Sándor: A borozó
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
Petőfi Sándor: A borhoz
Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
S frigyünknek vége, vége.
Ha eddig hozzád folyamodtam
Bús állapotban,
Keresztelő lett… a búbánatot
Vidámsággá kereszteléd.
Mért járulok hiába most eléd?
Varázserődet mért nem mutatod?
Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz emeli;
Ezt befolyásod eszközölte,
De nem hatál be a kebelbe:
A lélek ép.
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékezete
– Mint Dejaníraköntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan.
Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az, bár utójára:
Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem jégjutalma volt!
Pest, 1844. november
Petőfi Sándor: Szomjas ember tűnődése
Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a ládafia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjuság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa volna,
A felhőből hogyha folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben határom,
De eladtam tavaly nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.
A kocsmából meg már régen
Kikopott az emberségem;
„Addsza – ne!”
Ilyen szépen főznek le.
…Valami jutott eszembe!
Zálogúl majd azt teszem be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba zártam
Szerelmetes hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is emlékezem
Halálodra, én kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.
Hátha könnyeimnek árja,
Uram bocsá’! borrá válna:
Akkor még –
Hej, akkor többet sírnék!
Debrecen, 1844. január-február
Petőfi Sándor: Ivás közben
Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad –
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim… Sex… Rex… Xerxes serege.
Sehogysem t’om kifejezni
Magamat –
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona –
Mégpedig bakancsos voltam valaha.
Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, –
Azt cselekszem, ami tetszik… Tudja Pál,
Mit kaszál.
…Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem –
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt – amint Falstaff szólana –
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó ‘jszakát!
Debrecen, 1844. január-február
Petőfi Sándor: Vándorlegény
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd… ha lesz mit.
Addig reménység-anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!…
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép uj ruhám;
De kimélni kell az újat…
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátsszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most amely’k zsivány nálam csak
Egy fillére is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom,
Telemenne vízzel, sárral
A csizmám e rossz uton.
Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem…
Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!
Szatmár, 1847. augusztus
Petőfi Sándor: Ebéd után
Ugy jóllaktam, hogy még!…
Egyet nyujtózom, és
Aztán tied vagyok,
Imádott heverés!
Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy. –
Kölyök, pipát ide…
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.
Add errébb hát, ökör!
Én nyuljak érte tán?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám? –
Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott űl a fülemen.
Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele.
Húzd a függönyt odább
Azon az ablakon;
Hadd lám, az építés
Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén halad,
Munkálnak mindenütt…
De tedd b’ az ablakot,
A nap szemembe süt.
Disznó forró idő!…
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.
Dunavecse, 1844. április-május
[Érdekel még? Van tovább: íme Petőfi Sándor tíz legjobb verse.]
A Magyar Konyha magazinban Vinkó József idéz fel egy anekdotát, amely arról a vacsoráról számol be, amelyet a költő 1849 januárjában a debreceni Bika étteremben költött el Balogh János szalontai szenátor és Arany János társaságában. Balogh hírhedett rímfaragó hírében állt és az étlapot gutírozva Petőfi felkiáltott:
„Roszprádli! Na, erre mondjon kend kádenciát.”
Balogh némi töprengés után az alábbi rímet faragta:
„Be jó ez a roszprádli!
Jobb mint a bolti kvárgli.
Sütötte a jó Náni,
nem szereti a Pármi
Zán sajtot.”
De ez már sok volt Petőfinek, leintette Baloghot.
„Tedd be ajtód!
Rossz rím fajta
Tör be rajta
Fülem sérti
Az ebadta.”
Ugyanebben a cikkben említi Vinkó, mit mondott Petőfi Füzesabonyban, 1847. május 13-án: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát, és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” Ezt mondja az Arany Jánoshoz írt verses levélben is. „Esküszöm neked a túróstésztára, meg a pipámra!”
[Ez érdekes volt? Itt van még több irodalom.]
